Az erdő sűrű, az ösvény nehezen járható. A fák lombjának halk zizegését elnyomja a hangos madárfütty. Talpam alatt megcsörren az avar, és eltörik egy ágacska. Békés, gyönyörű hely ez, mégsem jár ide senki egyszerű ember… Mondjuk, meg is értem! A fák gyökerei, mintha csak direkt csinálnék, lábaim elé kúsznak, és kitüremkednek a földből… de, ugye, ez nem lehetséges… Mindenesetre, már vagy századszorra esek majdnem orra egy orvul a semmiből előkerült gyökérben, és kőben. Élőlényt nem látok, de a folyamatos motozás, és a madarak éneke elárulja, hogy igenis sok van. Megállok. Érdekes. Itt kétfelé ágazik az ösvény. Az egyik út mellett a fák ritkásabban állnak, könnyen járható ösvényt takar az avar, amin keresztül tisztásra jutnék. A másik ugyanolyan, mint eddig volt… vagy talán még nehezebb. A lomb apró résein át –átszűrődő napsugarak arany csíkot festenek a levegőbe. Habozok. Ám végül mégsem lépek a napsütötte ösvényre, inkább folytatom utam a rengetegben.

Egyre nehezebb járni. Puha szarvasbőr csizmám talpa alatt minden egyes követ érzek, és már nagyon fáradt vagyok. A sötétség egyre mélyül, amint megy le a nap. A fák levelei között besütő arany csíkok először ferdébben sütnek, majd lassan narancs árnyalatúvá válnak. Végül, mikor a Nap már csaknem lenyugodott, a fény megszűni, oly hirtelen, hogy meg kell állnom, olyan, mintha hirtelen falba ütköznék. Hátra nézek, mögöttem az út halványan dereng… elmosolyodok. Még mindig visszafordulhatok. De nem teszem. Érzem, célom közel van már.

Az ösvény véget ér. Fák állnak mindenütt, közöttük sűrű bozótos. Csupán mögöttem nyitva az út… Állok, és várok.

Már nagyon éhes vagyok, a gyomrom hangosan korog. Fárad a lábam, az állástól a derekam is elkezd sajogni. Már épp kezdek kétségbe esni, mikor halk suhogás hallatszik az előttem terpeszkedő bozótosból. Egy pillanatra szétnyílnak az ágak, de, még mielőtt megpillanthatnám, mit takarnak oly hűen, összezárulnak, csupán alul marad egy apró rés. Hűvös szellő csap arcomba. Megremeg a föld, két vékony repedés indul ugyanazon bokor alól, és keresztül fut a nyíláson, felém tartva. Majd, legnagyobb meglepetésemre, a kis repedésekben hajszálvékony kis vízfolyam lódul lábaim elé. Hirtelen az erdő fái, mintha csak maguktól tennék, utat engednek a Telihold fényének, mely beragyogja a bozótost, oly erős fényt árasztva, hogy nem látom, mi történik.

A fény elhalványul, majd teljesen megszűnik. Mikor szemem hozzászokik a sötéthez, észre veszem, hogy négy szempár mered rám. Három sárga lámpaként világít az éjszakában, a negyedik barna, alig látszik. Alakjuknak csupán sötét körvonalait látom. Három lány áll előttem, és egy fiú. Állnak, és nem mozdulnak. Halk suttogást hallok… mintha a fejemben szólalna meg egy nyugodt hang.

„Lábad alatt áll az út,

Menj, amerre szíved húz.

Hátad mögött nyitva áll

Előtted még ott a zár.

Mi őrizzük e szent helyet,

Öröklétű szellemek.

Vezetünk az utadon

Hogy ne űzzön unalom.

Jöjj velünk, lépj be közénk

Hisz te is örökké élsz!”

Testük minden egyes szóval haloványabb… végül eltűnnek. Ám a bokrok között egy szűk folyosó nyílik. Belépek… és kibújok. És elakad a szavam.

Egy nagy, kör alakú tisztásra érkezek. Nyugat felé tó. A föld puha és termékeny, a levegő oly tiszta és friss, milyet még sosem éreztem. Bódult örömmel lélegzek nagyot. A Telihold ezüst fénye végigfolyik a selymes füvön, és visszacsillan a tó vizén. Középen egy szintén kör alakú farönk áll. Nincs rajta semmi… Észreveszem mellette a négy ismeretlent. Odamegyek. Az egyikőjük, a legidősebb, kinek fekete kimonó, és selymes, fehér szőr fedi testét, arca bal oldalán vörös csík húzódik… nem lehet megállapítani, hogy festett-e vagy igazi seb, arany haja derékig ér. Elmosolyodik, kedves szeme és lágy hangja megnyugtat.

- A nevem Amai. Én vagyok az, ki megteremtette egykoron e templomot. Most is én tartom karban…

Mellette a két vörös hajú lány közül az idősebbik lép oda hozzám. Álmatag, szomorúságtól elmélyült, halk hangja, és homályos tekintete, alig mosolygó arca, és a bal orcáján húzódó, vékony sebhely melankolikussá, szinte depresszióssá teszi megjelenését.

- Yorunak hívnak. Én vagyok e szentély eszmei tulajdonosa… nekem jutott a megtiszteltetés, hogy átadjam tudásom javát Neked.

A harmadik lány mosolyogva mutatkozik be, vidámnak tűnik, és erősnek.

- Én pedig úgy általában a dolog szépségével foglalkozom, de hasznos segítség vagyok mindenben. A nevem Loumynia.

A fiú is közelebb lép, fekete haja kékesen csillog a Hold fényében.

- Juri a nevem. Én a fő scriptfelelős és Amai segítője vagyok.

Körülnézek. Egy kicsit habozok. Majd én is elmosolyodok. Indulhatunk.